Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ady Endre (1877-1919) A 19. sz. végének új hangot kereső lírája Ady Endre számára már előkészítette a talajt. Az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben, neve Babits Mihályéval együtt új korszak kezdetét jelöli a magyar irodalom történetében. Költészete nagyon ellentmondásos. Ez az értelmes életet kereső, gondolkodó ember belső küzdelmeiből, lelki vívódásaiból fakadt. Ady az imperializmus korának költője volt. Megszólalt költészetében a szorongás, a kétségbeesés, a kilátástalan reménytelenség hangja is, felrémlett az ember embertelenné válásának szörnyű víziója, de ott élt a remény is. Élete: 1877. november 22-én született Érmindszenten. Apja Ady Lőrinc, bocskoros, hétszilvafás nemes. Anyja Pásztor Mária tanult család gyermeke volt. Az elemi iskola 5 osztályát Érmindszenten járta ki. 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnázium diákja lett. Ez katolikus és szigorú intézmény volt, amit nem szeretett. 1892-ben Zilahon, a Wesselényi Miklós Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. Ezt az iskolát hamar a szívébe zárta. Nagyon jó tanuló volt, jelessel érettségizett. Sokat olvasott. 1896-ban beiratkozott a debreceni jogakadémiára. Ezt nagyon hanyagolta, ritkán járt be az órákra. 1899-től a 48-as érzelmű, függetlenségi párti Debrecen c. lapnak a munkatársa. Ismerte a pozitivizmus kidolgozójának, Auguste Comte-nak a nézeteit, hatott rá a filozófus Nietzsche. 1899-ben megjelent első verses kötete Versek címmel. Ennek semmi köze későbbi műveihez. 1900-ban elhagyja Debrecent, Nagyváradra költözik. A Szabadság c. lapnak lesz a munkatársa. Szellemi pezsgés jellemzi a várost. Jól érezte magát itt. Barátai: Nagy Endre, Bíró Lajos. 1901-től a Nagyváradi Napló munkatársa. Itt lett kitűnő újságíró. Publicisztikája előbb ért be, mint költészete. Egy táncosnővel való élménye következtében vérbajos lett. Nagyváradon szerelmes lett egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony Diósy Ödönné Brüll Adélba. Verseiben Lédának nevezi. Léda támogatta Adyt. Ady otthagyta az újságot, hazament Érmindszentre franciát tanulni. 1903-ban megjelent második verseskötete Még egyszer címmel. 1904-ben Párizsba utazott, innentől kezdve megjelentek rajta a vérbaj komolyabb tünetei, kezeltette magát. Léda segített neki eligazodni a nagyvárosban. Párizs, a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett szemében, felszabadította költői tehetségét. 1905-ben hazatért Budapestre, ahol állás várta a liberális-radikális szellemű Budapesti Naplónál. Főszerkesztője Vészi József fölismerte Ady tehetségét. 1906-ban megjelent 3. verseskötete Új versek címmel. Nagy felháborodást keltett vele. A nyelv, ízlés, észjárás, költői magatartás és látásmód tekintetében más volt, mint amit az emberek megszoktak. 1906-ban keserűen menekült Párizsba, ahol Léda szerelme várta. Külföldről küldte haza a Budapesti Naplónak cikkeit és verseit. 1907-ben visszatért Budapestre. Anyagi gondjai támadtak. A Budapesti Napló idegen kézbe került. 1907-ben megjelent Vér és arany c. verseskötete, mellyel fokozta a felháborodást. A költő első forradalmi versei a Népszavában jelentek meg, 1907-ben. 1908. január 1-jén megindult a Nyugat, melynek főmunkatársa lett. Irodalmi liberalizmust hirdetett. Az írónak egyedüli mércéje a tehetsége, az írónak mindent szabad, amit jól meg tud csinálni. 1908-ban részt vett a Holnap irodalmi társaság tevékenységében. Ingerültség és félreértés íratta meg vele A duk-duk affér című igazságtalan cikket, melyet a konzervatív Herczeg Ferenc lapjában, az Új időkben jelentetett meg. Később megbánta, hogy barátainak fájdalmat okozott. Pesten ugyanolyan bohém életet élt, mint régen Nagyváradon. Gyakran utazott külföldre, főleg Franciaországba, Itáliába, Svájcba, Monacóba. 1904 és 1911 közt hétszer járt Párizsban, de Lédával itthon is találkozott. 1909-től egészsége fokozatosan romlott. 1914-ig évente jelentek meg kötetei, s ekkor már népszerűség és siker övezte. 1908-ban adta ki Az Illés szekerén c. könyvét, melyben megjelentek istenes és forradalmi költeményei is. Többi kötete: Szeretném, ha szeretnének (1909), A Minden-Titkok versei (1910), A menekülő Élet (1912), A magunk szerelme (1913), Ki látott engem? (1914). Lédával való viszonya 1912-ben ért véget. Innentől kezdve sok nőtől kapott rajongó levelet. Itt tűnt föl neki egy 16 éves kislány, aki 1911-től kezdve Lausanne-ból, majd Csucsáról küldte leveleit. A lány Boncza Berta volt. A költő 1914-ben meglátogatta a csucsai Boncza-kastély úrnőjét. 1915. március 27-én, Budapesten megtartották az esküvőt. 1917-ben Adyék megörökölték az após 3 szobás pesti lakását is. 1917-ben beköltöztek tékozló pazarlással berendezett új otthonukba. A költőnek védelmet jelentett a kései szerelem és a csucsai kastély. Egészsége rohamosan romlott, lelkileg összezúzta a háború. Alig volt olyan lap, mely a háborús propaganda közepette vállalni merte volna az Ady-versek közreadását. 1818-ban megjelent A halottak élén c. verseskötete. Ebből kimaradtak versek, melyek a költő halála után 1923-ban Az utolsó hajók c. kötetben jelentek meg. 1918-ban betegsége súlyosra fordult. Dadogva tudott beszélni, és a szelleme is kezdett leépülni. 1919. január 27-én egy szanatóriumban halt meg. Költészete: Ars poetica és lírai önszemlélet Ady Endre verseiben Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne - véleménye szerint - a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ezeknek a verseknek már új a dallam, a ritmikája. Az Ady-sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba a kialakult verselési módok szerint, a versek ritmusa kevert. Ady 1906-os kötetében dolgozta ki először sajátos jelkép rendszerét, s az egyes versek jelképei, motívumai feltűnnek a kötet más verseiben is. Ennek következtében hatalmas jelképháló fűzi össze a verseket, amely a későbbi kötetekben tovább alakul, újabb motívumokkal bővülhet. Adyt meg nem értés, idegenség vette körül. Helyzetét alapvetően az otthontalanság jellemezte. A magyar Ugar váltotta ki belőle a tiltakozó dacot, de a tehetetlenség bénító érzését is. Ennek az életérzésnek jellegzetes költemény A magyar Messiások, amelyből árad a fájdalom. Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése. Az első két vsz. hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt sugallják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is. Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. „Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország Ny-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre. Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. Kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is. Szembekerül az első két versszakban a „hiába” és a „mégis”: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” s a cselekvést megakadályozható „ti” is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul. Ezzel a hatalommal száll szembe - még ha reménytelenül is - a lírai én elszántsága. - A 4. vsz-ban a „de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a „mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások (1907) c. költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló „ezerszer” számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis - morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot. Ady szimbolista tájversei Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt a feudális maradványokkal terhelt Magyarországtól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, ha zaszeretetet tudatosított. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Mo. helyzete elmaradott Európához képest. Mo-n nincs tere a művészetnek. Adynak Párizs a választott hazája, ahol a kultúra és a művészetek fénykorukat élték. Ide menekült bár látott jövőt Mo-n is. Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa A magyar Ugaron volt, ami mind a konzervatív erők, mind az ifjú pályatársak felháborodását kiváltotta. Ady versei szinte nem is leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat. A Tisza-parton c. versben a szöveg néhol a képtelenségig túlzó, máshol példázatos. A versbeli táj inkább kulturális környezetet jelöl. A szimbólumokat elődeitől teljesen eltérően használja: a gémeskút az elmaradottság, a malomalja a felelőtlen s értelmetlen politizálás, a fokos a brutalitás szimbóluma. Az alaphelyzet a költői én és a külvilág ellentétének feloldhatatlansága. Megmutatkozik már az a tény is, hogy Ady figyelmét felkeltette az orosz polgári forradalom, hogy Mo-n is változások kellenek, politikai, gazdasági változások, mert országunk elmaradott. A vershelyzetből kiderül, hogy Ady Mo-ról ír. A Tisza-part Mo. jelképe, a jelen s a fejletlen Kelet szimbóluma, míg a Gangesz az ősi, fejlett indiai kultúra s művelődés jelképe. A sivatag terméketlen, kopár terület, de valaha termő lehetett vagy azzá változtatható. A „durva kezek”-kel utal a politikai, hatalmi viszonyokra, melyek gátolják a fejlődést, a jelen ezért kilátástalan. A magyar Ugaron (1905) vers címe összefoglaló cím. A magyar ugar a terméketlenség jelképe, az ugar pihentetett föld, volt már megművelve, és majd újra alkalmas lesz arra, hogy megműveljék. Mo-t szimbolizálja: volt már fejlett és majd lesz is, de ami a legfontosabb: most nem az. Az 1. vsz-ban a költő megpróbálja megismerni az országot. Csak gaz és moha nő, Ady ezt a jelenlegi negatív helyzetet ismeri. A 2. vsz-ban az okokat keresi: Úgy véli, hogy a föld érintetlen az új eszméktől, de benne lakozik a tehetség, mozgolódás van („rág valami”). A humusz a termékenység szimbóluma, Mo-n az értékek nincsenek kihasználva. A 3. vsz-ban a föld alvó lelkét ébresztgető, virágot (azaz tehetséget) kereső s a régmúlt szépségeit idéző hős tehetetlen, béna rab az indák fojtogató gyűrűjében. Visszaemlékezik a régmúlt gazdag kultúrájára – szép lenne visszahozni. A 4. vsz-ban lelassul a vers. A lehúz, altat, befed igék kifejezik a mező győzelmét. A kacagó szél a változásokat hirdető forradalom vagy a költő dühe, hogy a magyar ember hagyja magát ilyen körülmények közé süllyeszteni és képes így élni. A Hortobágy poétája (1905) c. versben Ady megmutatja, hogy milyen tragikus a művész helyzete Mo-n. A vers mondanivalója, hogy a művész nem tud megnyilatkozni ebben az országban. Ady olyan szerepet tölt be, mint Illés – Isten kiválasztottja. A Hortobágy poétája itt olyan, mint Petőfi költészetében a lángoszlop v. Vajdánál a virrasztók, nekik kell a népet vezetni. A Hortobágy Mo. szimbóluma, a juhász pedig Adyé. A pásztor, a szenvedő más, mint a többiek, olyan dolgokat meglát, amiket más nem, neki kellene „vezetni” a népet. A költőnek széles a látóköre, mégsem mond értékítéletet. Az alkonyat a valóságot jelképezi, s a művész képes kiszakadni ebből a valóságból, tovább tud gondolkozni, de nem lel megértésre. Amikor valami megfogalmazódott benne, a többieknek is elmondta, s nem értették meg, csírájában fojtották el. A költő inkább elfogadja környezetét, alkalmazkodik. A költő bárhol híres, elismert művész lehetett volna, csak Mo-n nem. Ez egy társadalomkritika, a magyar társadalom elmaradott. A magyar Ugaron ciklust követően közvetlenül a Párizs-versek követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. A Páris, az én Bakonyom c. versben egyes szám első személyben beszél. Bakony a betyárok (pozitív hősök a nép körében) búvóhelye volt, egy rejtekhely a pandúrok elől, akik a betyárokat üldözik. Adynak a rejtekhelyet Párizs nyújtja, nem az erdő. Párizsban is sokan vannak. Azért kell menekülnie, mert kimondja, amit gondol. A szájas Duna a fecsegő világ, nem cselekszik. Ady innen menekül, mert a magyarok bírálják. Szittya sereg: nomád életmódot folytató emberek. Ezzel a maradiságot szemlélteti. Azért jöhetnek, mert Párizsban menedékre talál. Ady örül neki, hogy nem Mo-n hal meg. Ez nem végső elhatározás. Az 5. versszakban Mo-ról beszél, annak ellenére, hogy előtte azt írja: nem érdekli. Az összetett és a halál szimbólum Az összetett szimbólum a következő két versre jellemző. Mindkét vers a korabeli közönség számára nehezen érthető volt. Ignotus is, aki Ady barátja és híve volt, ezt írta a Fekete zongora című versről: "Akasszanak fel, ha értem", de mégis jónak találta. Az értelmezési nehézség az összetett szimbólum tulajdonságából következik. A vár fehér asszonya c. versben az alapmetaforát könnyen értelmezhetjük, hiszen az első sor kényszerít erre: "A lelkem ódon, babonás vár". A lélek a jelölt, és a vár a kép. Viszont tovább már csak a képeket (egyszerű metafora) tudjuk meg, és a jelölt megtalálásához semmilyen segítséget nem kapunk, sem hagyományok, sem 3. sz. nem jelenik meg, így ez nagyon szabad, olvasótól függ. Például elátkozott had, mint kép, és a jelölt lehetnek az eddigi szeretők, gonosz emberek, rossz emlékek. Tehát nem egyértelmű: fehér asszony (K), Léda (J): csak ötletszerű. Ezt nevezik irracionális többletnek, mivel a versben nincs benne, az olvasótól függ, mozgósítja a tudattalanból jövőt. Ezzel az eszközzel az író úgy viszi át az olvasó tudatába a versben lévő tartalmat, hogy közben az nem válik tudatossá. Jellemző az imprecizitás: a költő nem akar pontos lenni, csak hívószavakat mond. A versben egyébként balladai és leíró elemek keverednek. Az összetett szimbólum olyan metaforákat tartalmaz, amelyeket nem lehet egyértelműen lefordítani, jelentése fokozatosan mélyül el, ezért önkifejtő szimbólumnak is hívják. A fekete zongora című vers még az előzőnél is nehezebben érthető, mivel az alapmetafora nem az elején található, és nem kötődik a főmotívumhoz. Az alapmetafora: melódia K, élet J - ezt megértve már a többi is értelmezhető: fekete zongora az ember, én, vak mester az Isten, sors (ennek megértésében Ady segített egy nyilatkozatával: Ha szabad volt régen Istent fehérszakállas öregúrral azonosítani, én miért nem hasonlíthatom vak zongoristához), a bor a boldogság, mámor. Az impresszionista kritika szerint a szimbolista művekhez nem tudatos gondolkodásmód, több jelentés, és a szöveg önmagában való értelmezése szükségesek. Az életbe belehal az ember (szívemnek vére kiömlik az ő ütemére). Az élet egy bordélyház, amelyhez mámor kell, akinek nincs, az nem tud itt megmaradni. Az élet melódiája az azonosítás, az élet a melódia. A versben az abszurdizáló halál is megjelenik, vagyis az a halál, ami az életet céltalanná, abszurddá teszi. A versben összetett szimbólum van, amelynek alapmetaforája: élet J, melódia K. A fő motívum: a fekete zongora kép, az egyén a jelölt. A vak mester, az Isten, aki az életet irányítja, egy bordélyházban zongorázik, tehát az élet egy bordélyház, amelyben borra, azaz boldogságra, mámorra van szükség. Ha nincs mámor, nem lehet megmaradni: "fusson, akinek nincs bora". Az életbe bele kell halni: "szívemnek vére kiömlik az ő ütemére". A vers időn és téren kívüli. A halál –motívumot tartalmazó versek közül az egyik legismertebb és legszebb a Párisban járt az Ősz (1906). A múlt képeivel kezdődik a vers, emlékeket idéz fel. A halál, az elmúlás leheletfinom sejtelem már az első két vsz-ban megjelenik, mikor a nyári Párizsba csak egy pillanatra szökött be az Ősz, s a sok lágy mozgást kifejező ige a nyugalmat, a merengést sugározza. Az alliterációk, szinesztéziák már majdnem egy idillikus lélekállapotot fejeznek ki. Az felmeríti a halál gondolatát, ám ezt ellensúlyozza a nyár forrósága, és Párizs jelenléte, a Szent Mihály sugárút, a Szajna. Az Ősszel való találkozás a vers második felében válik tragikus élménnyé, mert az Ősz olyan valamit súgott, amitől az út lombjai nyögni kezdtek, hullani kezdtek a levelek. A vers izgatottá, remegővé vált, melyet a hirtelen mozdulatokat kifejező igék is erősítenek. A lélek melankolikus békéjét a megdöbbenés váltotta fel, a belső rettenet vetítődik ki a külvilágra, az utolsó két vsz-ban a pusztulás baljós hangulata lett úrrá. A lélek a kánikulában valósággal didereg a halál gondolatától, ám rettegését nem oszthatja meg senkivel sem, a Nyár, az emberek észre sem vették, egyedül maradt e szörnyű felismerés tudatával. A szerelem motívum Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A Léda-zsoltárokban a nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg, hiszen Léda igazi társ volt. Lázadás is volt ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta ezt a megbotránkozást kiváltó kapcsolatot. Benne rejlett ebben a szerelemben a menekülés vágya. Később a csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést. Szerelmükben a hiányérzet, a halálhangulat mindig jelen volt, a szerelem minden mozzanata bús, tragikus színt kapott a versekben. A Héja-nász az avaron (1905) c. versben a szerelem fő motívumai jelennek meg, jelképei nem a boldogságot, búfelejtő idillt sugallják, hanem nyugtalanságot, fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a héjapár, a nász pedig a dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat, a vijjogás, sírás, csattogás. A 2. vsz-ban azt fejezi ki, hogy nem csak kettejük szerelme ilyen, hanem, hogy mindenfajta szerelemnek ez a sorsa. Ezt a diszharmonikus hatást erősíti az is, hogy a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a nyárból az őszbe tart; a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregedésbe. A sok mozgást jelentő ige pedig azt fejezi ki, hogy ez az út egyre gyorsul, s ennek a rohanásnak a vége a megállás, a halál, a pusztulás. Így arra kell rájönnünk, hogy az a sok mozgás hiábavaló volt, a héjanász az avaron ért véget, ám a céltalansággal és a hiábavalósággal szemben megjelenik a költeményben az emberség érzése is. A Lédával a bálban (1907) c. vers balladaszerű, nincs előtörténet, ez elvonttá, általánossá teszi a cselekményt. Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény: az egyik oldalon ott van a „víg terem” a maga boldog harmóniájával, a mátkapárokkal, míg a másik oldalon „egy fekete pár” jelenik meg, a testet öltött boldogtalanság. Ekkor a zene elhallgat, s némaság lesz, megjelenik a sötétség és a szomorúság, s a téli szél hidege érződik. A fiatalok sírva szaladnak el, mert megjelent előttük az elkerülhetetlen elmúlás réme. A vers érzékeltei, hogy nincs igazán öröm, szerelem, s a boldogság mögött mindig ott lappang a boldogtalanság. Az Elbocsátó, szép üzenet (1912) c. versben már az látszódik, hogy Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s leszed róla minden díszt, melyeket korábban ráaggatott, s kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz, a versek csupán csak kegyes csalásként szóltak hozzá. Ez az igaztalan vers nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelmé is, itt most nyíltan odavetette, hogy az ő szerelme „magamimádó önmagam imája”. A költői magatartás ambivalenciái Az ős Kaján című vers is Ady balladaszerű versei közé tartozik, amelynek Arany: Vörös Rébék című balladája volt az előzménye. Az egyik szereplő metaforikus, homályos a helyszínrajz, idősíkot kitágítja (Óbabilon ideje óta). A tér valóságban egy kocsma, ami metafizikusan egy templom (asztal zsoltár, bor Þ Krisztus vére), és az élet országútján helyezkedik el. Cselekmény nincs, csak eseménysor van: borozgatás, beszéd, harc. A cselekmény általánosított: Kaján jön, megy. Róla megtudjuk, hogy költő, mivel lanttal jön, pogánydalokkal megy. A lírai én is költő, akinek az ős Kaján apja, Istene, ebből arra következtethetünk, hogy a Kaján maga a költészet, és a zsakettes alak ennek konkrét megjelenési formája. A Kaján örök és pogány: Káin a lírai én világa a keresztény világ (metaforikus helyszin). A lírai én szabadulást kér a harcból, azaz a borozgatásból. Felfedezhetőek Ady költészetének nagy témái (magyarság, Léda, szerelem) a lírai én szavaiban. Istenes versek Ady betegsége miatt került közel Istenhez, mert belső nyugalomra és lelki támaszra vágyott. Ady nem volt hagyományosan vallásos, ő csak a lelke mélyén volt az. Költészetében Isten is egy szimbólum, akit minden versben máshogy ábrázolt, s egy versen belül is másként. Isten nem az egyházak Istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt Isten. Verseiben a kétségbeejtő helyzetben lévő ember panaszai törnek fel. A Sion-hegy alatt c. költeményben megfigyelhetjük az Adyra jellemző reménytelen istenkeresést. A vers helyszíne egy szent hely, a Sion-hegy, ahol Mózes és Isten találkoztak. Itt a lírai én Istent keresi egy lámpással (ez párhuzamba állítható Diogenésszel, ő is lámpással keresett egy igaz embert; Tehát Isten keresése egy igaz ember keresése), meg is találta, de nem tudta megnevezni (a határon állt – ironikusan ábrázolt öregúr), nem emlékezett a nevére. Pedig gyermekkorában ismerte: "gyermeki ima", "fedett". Rájött, hogy elvesztette Istent, ezért keresi, Istennélküliségben él, ezért kárhozott, halott: "Halottan visszajöttem hozzád én, az életben kárhozott". Mindez karácsonykor történt, erre utalnak a piros betűk. Viszonyuk: apa-fiú viszony (atyaisten), mert az öregúr védte ("simogatott"). Az Isten hajszolt Isten: borzolt szakáll, tépetten, szaladt. A lírai én nem kap kinyilatkoztatást Istentől, mint Mózes a 10 parancsolatot kapta. Az Úr nem szólal meg, így nem ismerheti fel. Ez kudarc, a költő nem tudja megtalálni az Istent, nem tud visszamenni gyermekkorába, ahol még ismerte. Reménytelenül vágyakozva keresi Istent, mégsem találja meg. Megjelenik az ambivalencia is. Lázadás és forradalom Ady ki merte mondani a szerelem mellett, hogy a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gondolata is nagy szerepet kapott. A kor felfogása szerint (pozitivizmus) a társadalomtudományban is törvények vannak. A fajok között is létharc van, így jönnek létre a fejlettebb fajok, és az életképtelenek így pusztulnak el. Egyes felfogások szerint a létharc a nemzetek között folyik, vagy a társadalmi osztályok között. De mindenképpen az életre valónak kell győznie. A Harc a Nagyúrral (1905) c. versben is létharc folyik. A lázas feszültség, a gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, s tragikus befejezés a ballada műfajához közelíti. Az első vsz-ban sok az ismétlődés, ami fenyegetettséget sugall. A rettegést erősíti a „megöl” ige háromszori előfordulása. A költő látomásában az embert elpusztítani akaró hatalom, szörnnyé válik, disznófejű Nagyúrrá, akivel vállalja a harcot (ha hagyom). Az ember és a szörny küzdelme kiélezett helyzetben folyik, az élet és halál mezsgyéjén, és alkonyatkor is. A lírai énről megtudhatjuk, hogy alá van rendelve a nagyúrnak, megaláztatásban él (még a fejét is meglékeli előtte), könyörög, szexuálisan kiszolgálja ("simogattam. Ő remegett"), viszont a másik oldalon útra akar kelni, várják, igazi kéj és szerelem, boldogság, teljes élet várja, ami negatívumokat tartalmaz (fekély, galád), de élet. A 2-3. vsz-ban a hízelgés, könyörgésbe vált át, ám a szörny csak nevetéssel válaszol erre. A következő négy strófában (4-7.), egy hosszú monológban tovább rimánkodik az aranyért, ám a lény csak embertelenül mozdulatlanul áll tovább. A 8. vsz-ban már teljesen megalázkodik a költő minden eredmény nélkül. A 9-10. vsz. a költemény csúcspontja, itt a könyörgés vad küzdelembe csap át, a kétségbeesés, a megalázott emberiség harcba száll a közönnyel, ám ez az összecsapás is hiábavaló. Felhangzik a kilátástalanság, a reményvesztés szava, az Élet elérhetetlen, a Nagyúr legyőzhetetlen, de a harcot sohasem adja fel az emberiség, s ebben az örökké nyúló csatában ott van a mégis-morál szépsége és daca. Tehát a vers fő üzenete, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet, még ha az kilátástalannak is tűnik, mert különben az ember elveszíti emberi arculatát. Adynak arra kellett rájönnie, hogy a 20. századi ember számára már nincsenek meg a megnyugvást és biztonságot adó, kikezdhetetlen értékek. Erről vall a Kocsi-út az éjszakában c. legnagyobb bölcseleti költeménye (1909). A költemény szövege visszafogott, puritán jellegű, csak két sorismétlés van a versben, nőrímekkel és ölelkező rímrendszer. A vers a lírai én monológja. Az E/1. csak az első és harmadik vsz-ban van jelen, a 2-ban leltározás van. Csodálkozást, borzongást kiváltó felismeréseket tesz, s ezeket a „milyen” ill. a „ma” szavakkal hangsúlyozza ki. Az első vsz-ban levertség figyelhető meg, s ez a hangulat a lélekből árad. Az első vsz. idegensége a továbbiakban általánossá válik, s minden szétesetten, darabokban hever. A világ egészének értelmetlenségét, ezt a tragikus felismerést nyugodt, párhuzamos szerkesztésű kijelentő mondatokban közli a vers. A harmadik vsz-ban a lélek jajkiáltásaként hallatszik az eddigi megrendültség. A költemény a 20. századi embernek azt az alapvető élményét sugallja, hogy minden érték és igazság bizonytalan, lehetetlen a beteljesülés, a boldogság elérhetetlen. Rohanunk a forradalomba (1912) c. vers háttere: A „véres csütörtök” eltiprása, a pesti nép májusi tüntetésének brutális vérbefojtása még inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Adyn most nem lett úrrá a csüggedés, sőt elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött. Ennek a költeményének a legfőbb mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága, az a meggyőződés, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. „S ha most támadunk, le nem vernek”- kiáltotta a néppel azonosuló költő többes szám első személyben az első versszak utolsó mondatában. Mindenütt „isteni robbantó kedv” érezhető, „Budapestnek futós utcáin / S falvak csöndjében dühök remegnek”. A Sors rendelése az elkerülhetetlen társadalmi változás. Az ötödik versszak hétszeres halmozása nemcsak a visszahúzódó erők sokaságát, hanem egyben tehetetlenségét is érzékelteti: feltartóztathatatlan a közeli robbanás. Ady lelkes víziójában a forradalom idealizált elképzelése egybemosódik a bűntől való megtisztulással. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság: „Csönd van, mintha nem is rezzennénk, / S rohanunk a forradalomba.” Népiesség és régiesség az utolsó korszakban Ady 1910-es években született költeményeivel már eltávolodik a szimbolizmustól. A háborús években átértékelődött a közelmúlt. A költeményekben új küldetéstudat fogalmazódott meg. Szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen. Az egyik irány, amelyet ekkor követ: a népiesség. Ide tartozik például az Őrizem a szemed című vers. Ebben a versben is megjelenik az Ady verseiben megszokott tipikus alaphelyzet: a mozgás valahonnan valahová. Egy pusztuló világból jön, de a lírai énben is pusztulás van, űzöttség, a szerelembe megy, a személyes világba. A vers verselésére a diszharmonikus szimultán jellemző, ami gyorssá és zaklatottá teszi a verset (4/3). A másik irány a régiesség felé mutat, mint például a Krónikás ének 1918-ból. Ebben a versben két műfaj is keveredik: a históriás ének, amelynek jellemzői: ragrím, négysarkú vers (4 ütemű 11-13-ig, 4 soron keresztül ugyanaz a hívószó). Adynál ez az egész versen keresztül ugyanaz, monotonságot, végzetszerűséget idéz fel, baljós. A költő nem magyaros kifejezéseket használ (pl: történűlnek), ezzel is a históriás versekre utal vissza és a totális pusztulást jelzi, mintha a költészet is meghalt volna. Tehát a műfaji keret befolyással van a jelentésre. A másik műfaj, amely fellelhető a versben: a ballada. Ady rájátszik Arany: Vörös Rébék című balladájára. Pusztulás szimbólum, időtlen fogalmazás. Mindkét műfaj epikai, tehát benne a cselekménynek fontos szerepe van; itt inkább csak helyzetleírás van. A cselekmények mozaikszerűek, most játszódnak, de az időben csak a cím helyezi el. A háborús utalások metaforikusak, ez is általánosítás. Bemutatja a korabeli embert, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy öl (még a rímet is megtöri), már nem lelkesednek a háború miatt, ez utalás a korabeli politikai helyzetre. A háborút pokolhoz hasonlítja, ráadásul idegen, tehát nem magyar célokért folyik a harc. Az értelmiségiek is elpusztulnak (Lámpás, szép fejek sután megszédülnek). A vers a végén haláltánccá válik. A népies és a régies irányzatot is magában foglalják a kuruc versek, amelyek a századforduló idején népszerűek voltak. XX. század eleje a kuruc reneszánsz, újratemetik Rákóczit és Thökölyt. Thaly K. kiadja kuruc verseket tartalmazó kötetét (a verseket ő írta). Nacionalista mitológiát akar teremteni. Ady versei szemben állnak ezzel. A Két kuruc beszélget c. versben egy öreg (öreg Balázs testvér) és egy fiatal kuruc beszélget. Az öreg még bízik a világban, a fiatal már nem: kiábrándult. Ezzel Ady megkérdőjelezi a nacionalista nevelést. Ha már a fiatalság kiábrándult, akkor a nemzet el fog pusztulni. A verselésben az Arany által felállított hagyományt követi (choriambizálás), Buda halálában felidézi annak komorságát, népnemzeti irodalom csúcspontját 4 ütemű 12-es, ez a magyar népies epikus költészetre jellemző.