Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Babits Mihály (1883-1941) A 20. század elején a modern, a népnemzeti irányzatot felváltó, esztétikai tekintetben magas szintű irodalom kiemelkedő alakja volt Babits Ady mellett. Távol áll tőle az Adyra jellemző kinyilvánító modor, a prófétai attitűd, lírájára éppen a gondolati-filozófiai mélység, a töprengő, a kérdező és kétkedő eszmélkedés élményének a kifejezése jellemző. Élete: 1883. november 26-án született Szekszárdon, egy törvényszéki bíró gyermekeként. Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, de nem gondolt nyilvánosságra még. Latin-magyar szakon diplomázott Baján, majd Szegeden tanított. Első műveivel a Holnap antológiában jelent meg (1908). A Fekete ország c. versével nagy botrányt kavart, mert Ady: Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. Még ebben az évben Fogarasra került tanárnak. 1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából) 1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást (1913, 1920, 1923). 1912-1916-ig a tisztviselő-telepi gimnázium tanára. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal vádolták, fegyelmi indult ellene, majd nyugdíjaztatta magát. A Nyugat főmunkatársa, majd egyetemi tanár (1919). 1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket c. versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költő 1919-ben c. versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. Eltávolítják az egyetemről. 1920-ban Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t. 1921-ben összeházasodik Tanner Ilonával. 1933-ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel. 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költők számára. A kuratórium elnöke Babits volt. 1929-től főszerkesztője a Nyugatnak. Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, beszélgetőfüzetén keresztül érintkezik a külvilággal. 1938-ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját. 1941. augusztus 4-én halt meg Budapesten egy szanatóriumban. Babits korai lírája: Babits első korszaka 1905-1913-ig tart. Nagy szerepet játszik az antik művészet imitációja ekkor nála. Első kötete, a Levelek Írisz koszorújából az 1902 és 1908 között készült verseket tartalmazza. A kompozíció a sokszínűség elvére épül: egymás mellé kerülő darabok nem alkotnak olyan ciklusokat, melyeket egy fő motívum tartana össze – mint például Adynál. A kötet címe is utal a sokféleség elvére, a koszorú az önmagába folyamatosan visszatérő körkörösség alakzatát jelölheti. A kötet indító verse, az In Horatium a lírai én pozícióját, mint a költői nyelvet megújító beszédhelyzetet tünteti fel. A verset felfoghatjuk ars poeticának is. Babits ebben a versében horatiusi „arany középszerrel” a „soha meg nem elégedés” eszméjét állította szembe, megvallva, hogy a világ sokszínűségének befogadására törekszik. A költemény a tradíciónak és a dolgok rendjének örökös körforgását fogalmazza meg, az örökös megújulás vágyát hirdeti: „… a dal is legyen örökkön új”. Az új költészetnek olyan világba kell megszületnie, melyre jellemző az örökös körforgás, változás („nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”). A vers időmértékes, strófaszerkezete kötött. A kompozíció szempontjából rendkívül fontos a kötet 3. verse, a Himnusz Íriszhez. A vers első két versszaka a sötétség, a kontúrok és színek nélküli világ állapotát ecseteli. E színtelenség ugyanakkor meghatározza az én pozícióját is. Ami annyit jelent, hogy ha a világ határai az én határaival esnek egybe, akkor kettejük viszonya felcserélhető. A második vsz. vége Íriszt idézi fel álom formájában, míg a 3. vsz-ba a mitológiai alak részletező leírása a színek sokszorozódását, a tarkaság vágyott világát tárja fel. A 4. vsz-ban folytatódnak a színek variációinak kibomlásai, s a „teljes enmagam” kifejezés a képek, színek azonosítottjaként értelmezhető. Vagyis már itt megfogalmazható a kötet egyik központi problémája, nevezetesen, hogy a világ megismerése elválasztható-e a megismerő szubjektumtól. A nemleges válasz ere onnan indul ki, hogy a világ és az én eleve adottak. Innen kezdve az idő játssza a főszerepet, a beszélő a múlt és a jövő megnyitását kéri az istennőtől, s így Írisz a teljes világ megismerésének megszemélyesítőjévé válik. Tehát ez a vers azért nagyon fontos, mert olyan kérdések vannak benne, melyek a versben később is visszatérnek. Fekete országot gyakran emlegették együtt Ady: Fekete Zongora c. versével, habár nem annyira értelmetlen, inkább a fekete szó túlzott gyakoriságát és pesszimizmusát sokallták. Érdekes benne a vershelyzet váltása. A kiindulási helyzet a lírai én álma, igéi múlt idejűek, majd nominális rész következik, nem találunk igéket, majd jelen idejű igék következnek. Ezzel a középső résszel a múlt időből úgy tér át jelenbe, hogy szinte észre sem vesszük. A látomás rejtett igazságot mutat be, az álom csúszik át látomásba. Olyan dolgot lát, ami igaz, de testi szemeinkkel nem láthatjuk. Amit álmodunk nem feltétlen igaz, de a látomás igen, ezért kellett áttérni rá. Rejtett igazságot mond el, de nem magát a látványt írja le, hanem a belső lényeget vetíti ki a külsőre. A fekete szín több jelentésben is megjelenik, pl.: szószerinti jelentésben: fekete ember, tenger, gyász, kelme. Viszont vannak jelentésbeli összeférhetetlenségek is: fekete öröm (negatív öröm: káröröm); fekete mag, tojás, csíra - itt a fekete jelző a pusztulásra utal, nem lesz belőle élet, már a kezdet negatív; fekete elme: gonoszság; fekete vér, ér: halál. Fekete ország: pokol. Ez az emberek mindennapi világa, a mi világunk. Forma, jelentés kapcsolata: nincsenek versszakok, látomás a tudattalanból jön, ezért formátlan. Ritmusa gyors, néhol szabályos daktilus, néhol erős licenciák találhatók, melyek megbontják a ritmust. A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, kínzó elégedetlenséggel zárta a Lírikus epilógja c. szonettben. Szintén ars poeticát megfogalmazó költemény, az In Horatiummal azonos témájú: ebben a versben is önmagát vizsgálja. A cím belső ellentétet sugall, míg a líra a lelki táj megjelenítésére alkalmas, addig az epilóg a számadás, a visszatekintés műfaja (utószó). Babits ebben a költeményében a szubjektivitás problémájával viaskodik. Ez a filozófia feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, s még létezése sem bizonyítható. A költőt gyötri a világ megismerhetőségét tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni. Versformája szonett: 2 db négysoros és 2 db háromsoros vsz-ból áll, a sorok 11 szótagosak, jambikus lejtésűek. Szigorú szabályokhoz kötött, zárt szerkezetű műfaj, egy vsz-ba egy gondolat fér bele. Szervezőereje az ellentét. Az első strófában felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget, az egész univerzumot megverselni vágyó költő csak az én-ről, önmagáról tud énekelni. Undorát érzékeltetik az énhez kapcsolt újabb metaforák és a hasonlatok: „első, s utolsó”, „vak dióként dióban zárva lenni”, „bűvös kör”. Képei egyre konkrétabbak, a végtelenbe tartanak. Az énnel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan egyre halványul, veszít konkrétságából. Ezt jelzi az igék határozottabbá válása is. Az 1. vsz. még világosan beszél a mindenség létéről: „a mindenséget vágyom versbe venni”. A következőben az „azt hiszem” már kétségbe vonja, megkérdőjelezi a mindenség létezését, valóságát. A 3. vsz. „jól tudom” igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila ugyan kiszökhet a bűvös körből, de hiába, mert „a vágy sejtése csalfa”. A lélekben lezajló szenvedélyes vita előhívja az énhez kapcsolódó újabb metaforákat, hasonlatokat: „börtön”, „alany és tárgy”, „ómega és az alfa”. Az alfa és az ómega szimbolikája az én világának végtelenségét is sejteti. A költeményben a világot megismerni vágyó ember kudarca fogalmazódik meg, az ember a világba önmagát látja bele, ezért nem szemlélteti magát tárgyilagosan és felülemelkedve. Erkölcsi-politikai szerepvállalás: A napi politikától mindig idegenkedő költőt versírásra késztette a „véres csütörtök” megrázó élménye. A Május huszonhárom Rákospalotán kétrészes költemény: az elsőben leírja a történelmi dátum valóságát, majd lakóhelyének nyugalmát békességét. A második részben erkölcsi szempontból ítélte meg a tüntetést: az igazság diadalát várta tőle, még vállalta volna a forradalommal együtt járó barbárságot is. Az erkölcsi kérlelhetetlenség fordította szembe a háborúval: az emberi élet és humanista érdekek védelmében lépett fel, s ekkor írta meg a Húsvét előtt c. versét, mely a föltámadást, a béke eljövetelének reményét hirdeti. A költemény szabadversre emlékeztető rapszódia, ritmusa nyugtalan, zaklatott mellékmondatok. Az igazság kimondásának félelme többször eltéríti a költőt mondanivalójától, ám végül mégis kitör belőle: a béke. A versnek ez a legfontosabb üzenete, a háborús uszítással szemben, a béke bátor követelése, a békevágy kinyilvánítása. Négyszer tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes mellékmondat: „s ha kiszakad ajkam akkor is”, ezek jelentik a vers gerincét. Ekkor sorra felidézi a háború kegyetlenségét (a malom visszatérő szimbóluma – Vörösmarty). A vers nem a diadalokat, a győzteseket, hősöket, nem a szerelmet, az embert, hanem azt, aki először kimondja a béke szavát, azt ünnepli a vers, s a késleltetések után a lírai én mondja ki azt. A sorok rendeződnek a fő gondolat után, a feltámadási ünnep éneke a jövendő rendet sejteti. A vers lecsendesül, letisztul: mindenki béküljön meg embertársaival, felejtsük el a múltat, és ne nézzünk hátra, a halottakat tisztességesen temessük el. Ekkor könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását. A Fortissimo c. vers még erőteljesebb és elkeseredettebb. A szörnyűségekért Istent vádolja (Himnusz). A versben a kilátástalanság és a kétségbeesés uralkodik, érzi a helyzet borzalmát, nem tud mit tenni. Istenről úgy véli, hogy alszik v. már halott (Nietzsche, Goethe), s a vers narrátora megpróbálja felébreszteni közönyéből, előbb az anyák sírásával, majd a férfiak szidalmával. A vers a végén már önkínzóvá válik, s pesszimistává: nem csak Isten süket, hanem minden és mindenki, még a Föld is. Az értékek védelmezése Babits költészetében: Babits háború alatti versei pacifisták, nacionalizmus ellenesek. Az avantgárd felé törekszik. Ezek a művei nem túl jelentősek, jelentősebb a kihatásuk a 10-es évekre, amikor Babits fordulatot vesz, a klasszicizálódás és a konzervativizmus lesz rá jellemző. Ez azt jelenti, hogy az egyén szempontjából vizsgálja a dolgokat, ő van az értékrend középpontjában. Emiatt nevezi magát konzervatívnak, hisz az avantgárd és a megjelenő politikai irányzatok kollektivisták, ezt tartja modernnek. A Régen elzengtek Sappho napjai is az individuumot tartja értéknek. A kortársakról azt írja, hogy merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét, azaz a lírát, nincs ütem, se szó, se tag. Ez a szabadversre utal. Úgy jelenik meg mint a durvaság megtestesítője, a modern költészet állatias, hajszolt: a tüdő liheg, a torok kiált: független az érzelmektől, tömegesedés. Felmerül egy vád az individualizmus ellen: "mit ér a szó, amely csupán tiéd?", de rögtön meg is adja rá a választ: "testvér az, aki nem hallja meg testvére panaszát?". Tehát a kollektivizmus: milliók nyögése; testvérek vagyunk: negatívumként jelenik meg, mint ösztönvilág, mocsár, ezzel szemben áll az élet kettes csöndje, ami individuum, de nem magány, nem számkivetettség, hanem a boldogság szigete. Az utolsó sor: "Az istenek halnak, az ember él" ambivalens kijelentés, pozitív, hogy az ember él, de negatív, hogy az istenek, a líra, meghal (az ember kiürül)! A gazda bekeríti házát c. versben a költő a gazda szerepét veszi fel (a gazda szó jelentésének képzettársítása a korban: erősödik a kisgazdapárt - konzervativizmus a városiasodás ellen). A gazda a kertben él, amely a termékenység, természet fejlődés zárt világa. Civilizáció előtt van, nincs társadalom, se technika. A kerten kívül hideg szél van. A modern szél dinamikus, vad, kiszámíthatatlan, pusztító veszélyt rejt (alatta ing és zeng a fa), ez a civilizált világ. A "sisakos hordák, korcs nomádok" a pogányságra utal, jobboldali kollektivizmus képét idézi fel, de lehet kultúrapusztító tömeg is. A gazda magatartása: a régi értékek megvédése (sün élet), így metaforizálódik a kultúra védelmezőjének jelképévé. Itt is jelen van a konzervativizmus: régi érték megőrzése. Példázatszerű, történet: gazda, aki védeni próbálja a földjét a kerítéssel a hideg szélektől. Ez válik metaforikussá. Verselése diszharmonikus próza felé viszi el, zaklatott, sok az áthajlás. Az emberi együttérzés és rokonszenv közelítette a városi szegények szenvedése felé. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. keserű, mások fájdalmát megértő költeménye. A vers Babits költészetének összegző jellemzése, számvetése. A cigány a költő metaforája, mint Vörösmartynál, a siralomház pedig a halálraítélt utolsó óráinak szenvedéseit idézi fel. A nagy előd még hitt abban, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, ám most ez már elképzelhetetlen. Az első 3 strófa három, gondolatársításokban gazdag hasonlat, melyek Babits költészetének 1-1 korszakát jelképezik: a „hajdan” a fiatalkori formaművészetet idézi, a „később” a háború alatti verseire utal, „de ma” nehezen jönnek a versek, s csak a szenvedés szólal meg bennük. Versei azért szomorúak, mert a saját panaszai mellett, már az embertársai szenvedését is észreveszi, akiknek csak az öngyilkosság jelenthet kiutat. A végén összegez: „Szomorú világ ez!”, s megkérdőjelezi ennek a típusú költészetnek az értelmét is. A versben rímek nincsenek, csak asszonáncok. A prófétai magatartás és szembenézés a halállal: A Mint különös hírmondó c. vers Babits költészetének egyik legátütőbb remeklése. Együtt van ebben a versben mindaz a gondolat, eszme, amely a költő világszemléletében esztendők óta felgyűlt, amit költeményekben már sokszor kifejtett. A vers egy hatalmas mondatból áll, belső monológszerű. Erre utal a verselése is: az időmértékes verselés csak néhol tisztul ki, ott hexameter, sok licenciával, ez is a próza felé viszi el az áthajlásokkal együtt és erősíti a belső monológ jellegét, belső feszültség van benne. A vers egy hasonlati részre és még egy részre tagolható. A költő a hírmondó szerepét veszi fel: hegy tetején ül, botja van, hírt hoz. Úgy tűnik eleinte, hogy nincs is semmi híre. Nem avatkozik bele a napi jelenségszintű hírekbe, őt a lényegi kérdések, hírek foglalkoztatják. Megtalálhatók elemek, amelyek a prófétát a jelenhez kötik, így azonosíthatjuk a lírai énnel: gépfegyvert próbál a szomszéd, autó hangja, város lámpái. A vers példázatszerű (a jelölt már a képi részben is megjelenik). A lírai én és a próféta mondanivalója is az ősz, a szent Ritmusnak, az örök szerelem nagy ritmusának a fölfedezése. Az embereket nem érdekli ez a hír. Őket az érdekli, ami körülöttük van: új találmányok, városépítés, stb. A próféta ezekről nem tud, fényévnyi távolságra van a várostól és ezek a dolgok semmit sem jelentenek az ő híréhez képest, amit mindenki tud, ez persze csak ironikus. A költő, a költő és olvasó viszonyáról ír: a költő mély és örök dolgokat mond, az olvasó nem érti meg, a napi dolgokról követel híreket. A költő a természeti élet nagy törvényeiről akar szólni. A sorok ritmikai alapja a hexameter, szabadon használja ezt a sorfajtát. Kései költészetének fájdalmas-komor hangulatát indokolja a korai halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van, s a versekben megszólalt a haláltól való rémület. Ősz és tavasz között c. verse is a halál közelében készült. A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. Uralkodó poétikai eszköze az ősi hasonlat, példázat, magyaros verselésű, s hagyományos eszköz benne a refrén is. Szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg. A szüret utáni ősz képeivel, alliterációival indul a vers, majd a strófazáró hasonlat viszi be a versbe a halál képét, innen már minden a halálról szól. A gyermek játszadozása az ágyon a halottas ágy képzetét kelti. Az óév és újév fordulójával nem a vidám szilveszteri mulatozás hangulatát, hanem az idő múlásának a képét idézi fel. A tavasz megjelenésével megváltozik a vers hangneme, s úgy tűnik, hogy a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulását. A hasonlatok helyébe a metaforák sejtelmessége lép. A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, s ezt az elmagányosodást emeli ki a 9. vsz. A magány fájdalmát növeli az a félelem, hogy az új tavasz a műveit is halálra ítéli. Az utolsó strófa metaforája visszaível az első vsz-ba, s így keretet ad a versnek. A kiszáradt szőlőtő és a letört karó a fő mondanivalót sűríti magába: nincs többé remény, minden hiába való. A Balázsolás a gégeműtét előtti légkörben született. Szent Balázs a torokfájás és a torokgyík védőszentje. Babits is megkapta műtéte előtt a Balázs áldást. A költemény vizuális képe is nyugtalan: 12 és 8 szótagos, rímtelen, laza sorok. A vers izgatottságát, zihálását érzékelteti az éles sorátlépések igen magas száma is. Kisgyermeki bizalommal éli bele magát a szertartásba a költő, majd némi humorral gondol vissza a szertartás folyamatára. A felnőttet önvád gyötri, mert 50 évet élt úgy, hogy nem is gondolt az oltalmazó szentre. Most, hogy gyötri a betegség, s a műtét előtt áll könyörögni kezd a vértanú segítségéért. Párhuzamba állítja kettejük sorsát, majd a vers végén már nem annyira az életmentés csodáját kéri tőle, hanem inkább a halálba való belenyugvás bölcsességét. Jónás könyve Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok diktatúrájával. A Jónás könyvét súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgető füzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938. szeptemberi számában jelent meg első ízben. 1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében? A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is. A kezdetben a gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart elrejtőzködni. Komikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít az ő Istenéhez; nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül, kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik halbűzét szagolva, mord lelkét merengve szimatolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak. A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a megáradt gonoszság ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a város pusztulását. Babits verseinek története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.: a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver. Egyébként a prófétai küldetés teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak „Mint a jó mag, ha termőföldre hullott”. Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell: „mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér...”. Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költő lelkiismeret-furdalása, egész életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját, költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát „cinkos némasággal”. A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Szinte megszámlálhatatlan azoknak a szavaknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi, nyersebb rétegéből való, s ezek egyértelműen az irónia eszközei. Ilyenek például a rühelli a prófétaságot, szakadós ruháját. A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű igealakok. A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangnemhez alkalmazkodik: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, laza jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a sorátlépések, s a rímekre sem fordít különösebb gondot a költő, pontosabban: rendszeresek a virtuózan pongyola rímek. 1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok átlépve a gátakat, ritmikai egységek határait. Bátran, és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, „míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen, s meg ne haljon.