Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) A 18. századi magyar irodalom meghatározó személyisége. Debrecenben született, és nevelkedett, a református kollégium hallgatója, amely ekkor az ország egyik irodalmi központjának is tekinthető. Csokonai egyszerre poeta natus, vagyis született költő, és poeta doctus, tudós költő. Horatius tanácsát megfogadva hosszú ideig dolgozott egy művein, mindig újra elővette őket, csiszolgatta. Versei változatosak hangnemben és stílusban. Saját korában nem volt elismert, nagyságát csak az utókor fedezte fel. Felvilágosodás eszméje Az 1790-es évek lírájában a nagy filozófiai műveiben a felvilágosodás legfőbb eszméiről ír, amelyeket Rousseau és Voltaire műveiből merít. Ezen versek sententiákból és picturákból épülnek fel. A sententia antik költők bölcs mondásait taglalja, a pictura természetet, tájat, évszakot fest le. A felvilágosodás két fő eszméjét két költeményben örökíti meg Csokonai. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét hangsúlyozza. A vers Konstancinápoly, a keleti színpompás leírásával indul, de a végére valláskritikába hajlik át. A mohamedán vallásról ír, de a kereszténységről szól igazából, egy boldogabb kor eljövetelében hisz Csokonai, ahol az egyháznak már nem lesz hatalma. Három szerkezeti egységre osztható a vers, az első a város leírása. A tenger felől közelíti, egyre szűkül a perspektíva, az utcákról, ír, majd a „dáma-bibliothékába”, a hárembe kalauzol Csokonai. A második szerkezeti egységben a gyönyörű környezet leírása átvált a vallások filozófia értelmezésére, Csokonai véleménye tömören: „Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság!”. Elutasítja a vallásokat, amelyeket értelmetlennek vél, a rousseau-i ősállapotot idézi fel: „állott a Természet örök építménye”, amely korban még nem voltak vallások. A vers lezárása a harmadik szerkezeti egység egy látomás, egy boldog kor reménye, amelyben a testvériség eszménye fog uralkodni. Az estve Rousseau felfogását tükrözi a megromlott társadalomról, ezt állítja szembe a természet romlatlanságával. Az estve című vers is három részre osztható. A vers az alkony napszakában festi a természetet. Csupa szín, hang a természet ilyenkor, és az alkony hangulata nyugalmat sugall. Hívogató a természet, távol az emberektől, ahol ismeretlenek a társadalom problémái. Ezzel éles ellentétben áll az emberi világ, amelyből a költő menekülni szeretne, hiszen „e világba semmi részem nincsen”. Minden, amit a természetben szépnek, hívogatónak talált, annak csupán az ellentéte lelhető fel az értelem nélküli társadalomban, ezektől kíván Csokonai távol maradni. Ezért az állapotért ez emberi nem a felelős, a rousseau─i gondolat szerint a magántulajdon az okozója mindennek. Negatív festéssel jellemzi a felidézett aranykort, a magántulajdon megjelenése előtti időt. A vers lezárása csupa keserűség, a természetben maradt egyedül szépség, és csak a természet szerint lesz minden ember egyenlő. Stílusok ötvöződése a Lilla dalokban Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával Csokonai, őt nevezi a verseiben Lillának. Nem minden verse szólt eredetileg Lillának azok közül, amiket ma a Lilla-dalok közé sorolunk, átdolgozta őket. Egyike ezeknek a Tartózkodó kérelem, amely eredetileg az Egy tulipánthoz címet viselte. Főleg a rokokó hatása érződik a versen, ez jelenti Csokonainak a boldogság, szépség, könnyedség világát, hiszen tárgyköre a boldog szerelem. A hangulatot a szimultán verselés emeli, nő a vers zeneisége azáltal, hogy időmértékes és ütemhangsúlyos verselésű is egyben. A vers a szerelem, mint tűz metaforájára épül, ezt a képet bontja tovább ki, a szerelem tüze ejtette sebre keres gyógyírt. Egyben egy szerelmi vallomás is a vers, a bókok miatt, és természetesen viszontszerelmet kér Csokonai. Az anakreóni dalokban hasonlóan könnyed, szabad érzelmek szólalnak meg, és a felvilágosodás eszméje is helyet kap, az élet szeretete, és öröm keresése. A boldogság című versében benne van mindaz, ami vidámmá teszi az életet. Két részből áll, egy 14 soros leírásból, és egy három soros tanulságból. A leíró rész első felét a „most” határozószó kezdi, amelyben a boldogság időtlenségét élvezi ki Lilla társaságában. Az „itt” pedig a tárgyi kelléket veszi számba, mint a bor, rózsa, eper. Az egész vers hangulatára a túláradó öröm nyomra rá bélyegét a lezáró két költői kérdéssel. Lilla elvesztése új hangulatot teremtett költészetében, a boldogságot a keserű lemondás, az érzékiséget a szentimentalizmus váltja fel. A Reményhez című verse zárja le a Lilla-szerelmet. Tudatosan és alaposan megszerkesztet versről van szó, az első és utolsó strófa tartalmi és érzelmi párhuzamban van, a közöttük levő második és harmadik strófa pedig hangulati ellentétre épül. A vers megszólítottja egy elvont fogalom, a remény, de a remény nem bocsátkozik párbeszédbe, a vers egy monológ. A első strófa mutatja be a reményt, amiben csalódott a költő, ezért keményen visszautasítja: „Csak maradj magadnak! | Biztatóm valál; | Hittem szép szavadnak: | Mégis megcsalál.”. A második strófa a tavaszi virágoskert motívumával mutatja be a boldog Csokonait, a reményekkel teli, viszonzott szerelem örömével büszkélkedő költőt: „Rám ezer virággal | Szórtad a tavaszt”. A harmadik strófa ugyanezt a képet fordítja meg, álmai összeomlását, Lilla elvesztése okozta boldogtalanságot fejezi ki. Az utolsó strófa még egyszer elutasítja a reményt, hiszen csalódott benn, még Lillát se hagyta meg neki. Halálvágy és reménytelenség maradt a költőnek: „Fáradt lelkem égbe, | Testem főldbe vágy.”. A vers zeneisége, rímelése oldja kissé a szomorúságot. Magányosság A tihanyi Ekhóhoz című elégia korábban A füredi parton címet viselte, annak az átdolgozása. A megszólítottja a visszhang, neki panaszolja el Csokonai az életét. Az emberektől távol, kirekesztve, magányosan tengődik a költő, világgá akarja kürtölni sorsát, ehhez hívja segítségül a visszhangot. Tovább panaszkodik, embertársai között nem találja a helyét, reményei sincsenek, nehéz költőként élni. A legnagyobb csalódás Lilla elvesztése volt, de nem ez az egyedüli problémája, az csupán az utolsó csepp volt. A társadalomban nincs helye, ezért kíván a magányba menekülni, keresi azt a helyet, ahol megnyugodhat. Abban reménykedik, sőt hisz is benne, majd egy boldogabb jövőben el fogják ismerni érdemeit. A Magánossághoz című elégiko-ódája hasonlóan a magányba való menekülésre épül keretesen, az első és utolsó sor megegyezik: „Áldott Magánosság, jövel!”, jelentése azonban megváltozik a vers végére. Az elvonulást Csokonai választotta, és nem akar rajta változtatni, kéri a magányt, ne hagyja el. A költőnek ez a menedék a világ elől, az emberek elől, ez szentimentalista vonás. A magány lelki táját, mint egy paradicsomi tájat ábrázolja, nyugalmat, szépséget tükröz, és magában rejt filozofikus gondolatokai is, miszerint az élet apró szépségeit csak az arra fogékony emberek veszik észre, például a poéták. Ez a világ más, kerüli a zsibongást, a lármát, az embereket. Ezzel szemben a magány mentsvára a boldogtalanoknak, a kirekesztetteknek, és ihlet a költőnek. Ez a magány lesz a társa az elmúláskor is.