Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


József Attila

Szerelmi költészetének sajátosságai:
Legismertebb szerelmi költeményei közé tartozik az Óda (1933.) melyet egy rövid szerelmi fellángolás váltott ki a költőből, ami egy Lilafüredi kongresszuson történt. A futó ismeretség nem valódi szerelmi kapcsolat volt, de alkalmat adott arra, hogy a költőben feléledjen a szerelem igénye, a szeretetvágy mely egész élete során elkísérte.
Ez a költemény is mint annyi József Attila mű a valóságból vett helyzetképpel indul. A sziklatetőn ülő, magányosan tűnődő férfi alakját látjuk. A tájban felmerülő nőalak is az emlékezésből merül fel. A látomásból felizgatottan tör elő a szenvedélyes vallomás az érzelmek kiáradása: „Óh, mennyire szeretlek téged“ A vallomásban tragikus megriadások is érvényre jutnak: megszólal a vergődő sikoltás és a már ismert rettegés a magánytól. A harmadik részben az anaforák (ugyanazzal a szócsoporttal induló hasonlatok) mind egy jelentést variálnak: a lírai én számára az összetartozás életbevágóan fontos. Majd a tudat és az ösztönök tevékenysége összeolvad: „Elmémbe, mint fémbe a savak,/ ösztöneimmel belemartalak.“ A világot átfogó figyelem végül megakad egy emberi részleten, a vizespoháron lévő nő kezén, és innen a kép átvezet a következő rész biológiai víziójához mely a női testrendszerben az egész univerzum harmóniáját mutatja be.
A legtöbb szerelmes verse Flórához szól, akit a költő 1937 februárjában ismert meg. Flóra pszichológus volt, Párizsból hazatérve írókkal, tudósokkal és másokkal képletekből álló tesztek alapján képesség- és hajlamvizsgálatokat végzett. Így került kapcsolatba egy társaságban József Attilával is. A súlyosan beteg költő a teljes összeomlás előtt belé kapaszkodott, azzal bíztatta magát, hogy Flóra is szereti. A boldog szerelem eksztázisa töltötte el, de ez a mámoros állapot nem tartott sokáig, a boldogságot minduntalan átjárta, veszélyeztette a kétely, a szorongás és a félelem. A versek alaphangja mindvégig a vágy az áhítat, sohasem a beteljesülés.
A Flóra versek esztétikai alapja kisebb, kevésbé jellemzi őket az az alkotói eljárás, amely József Attila kései költészetének sajátossága.
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy József Attila egész életében szeretetre vágyó, de magányos férfi volt, számos versében megjelenik egy meleg családi otthon álomképe, ezt mint saját vágyát vehetjük. Állandó élettársa Szántó Judit volt. Több évig tartott kapcsolatuk, a kommunista pártban ismerkedtek meg. Juditon kívül még Vágó Mártával volt komolyabb kapcsolata. 1928 őszén ismerte meg az igazinak ígérkező szerelmét. Azonban a kapcsolatuknak vége szakadt amikor Márta az érettségije után Londonba utazott, igaz egy ideig még levelezésen keresztül tartották egymással a kapcsolatot. A Vágó Márta szerelem idején keletkezett a Klárisok (1928) groteszk képekben fejezi ki a szerelem lappangó ellentmondásait. Az izgatóan talányos képzettársítások, a vers hangzásának és láttató erejének együttes érvényesülése már érett művészre vallanak.

A táj ábrázolása és szerepe költészetében:
József Attila legismertebb tájábrázoló verse a Holt Vidék, de rengeteg versének kiindulópontja egy konkrét helyzetkép ami legtöbbször egy bizonyos tájrészlet. Igazán nagy tájleíró versei nincsenek, minden versében szerepel a táj, annak egy bizonyos részlete, de szerepük inkább egy központi motívum mint például a A Dunánál c. versben a Duna motívum.
A Holt vidékben is a tél, a fagy, a dermedtség uralkodik. A költő itt nem a közvetett agitáció hangján szól, hanem a táj elemeit jeleníti meg tárgyias ábrázolással. A valóságos világ egy-egy eleme azonban olyan gondolati gazdagságot elevenít meg, hogy mégsem minősíthetjük a verset hagyományos tájleíró versnek. És ez a gondolati gazdagság a táj elemeivel minden tájleíró versében benne van, minden versnek megvan a belső mondanivalója amihez a költő felhasználja a táj részeit.
A versben megjelenített vidék legfőbb jellemzője a csönd, a dermedtség, a mozdulatlanság. A hanghatások is ezt a hatást fokozzák. A Holt vidék megjelenítése tájképpel kezdődik, aztán a tanya leírásán át jutunk el a kis szobában töprengő parasztokig. A táj külső kietlensége egyben az emberi lét reménytelenségét is szimbolizálhatja a versben. A természeti jelenségek emberi jelleggel vannak felruházva. A vidék főképpen az emberi nyomorúságtól haldoklik. A nyomorúságnak a magyarázatát a vers végén tudjuk meg: „Uraságnak fagy a szőlő“.
A Téli Éjszakában a tájleírás szintén nem vidám, boldog hangulatú. A vers maga is felszólítással kezdődik mintegy felkészít minket az emberi világ szörnyűségeire. A táj maga egy téli éjszaka idején jelenik meg, a tél pedig az elmúlás a halál időszaka általában a versekben. Leperzselt föld, hang és ember nélküli, kietlen ,jeges vidékről indul a vers. Minden élettelen. Majd az ember nélküli tájról az ember világába kalauzol minket a vers. Először a távoli hegyek között a „párolgó tanyát” látjuk. Majd a kép a tanyáról a végtelenbe tárul, és ezek után pedig a város képe következik. A városban is szenvednek az emberek, a költő pedig kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet tényeit is.
Ebben a versben kétszer is előfordul az ág, az ágon fennakadás motívuma ezt a költő előszeretettel használta több versében is.


Istenes versek:
József Attila fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt istenrôl, aztán teljesen eltűnik. 1935-ben bukkan fel újra: a nyugtalan, önvádolásoktól gyötört költô a mindent elrendezô istenben keres biztonságot. A Nem emel föl című versnek mind az öt strófája közvetlenül Istenhez szólás, könyörgés. A Bukj fel az árból a zsoltárok hangján szól, a költô itt is a könyörgés beszédfajtáját alkotja verssé. A beszélô szorongatott helyzetében felidézi Istent és érvelésével arra akarja rábírni, hogy ôrá figyeljen, az ô sorsát vezérelje, csak vele törôdjék. A költemény két ellenpontja már az elsô strófában feltűnik: semmi és isten. A költôi én a semmibôl szeretné életre kelteni a megszólítottat, de ôt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. A beszélô kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni. Helyzetének feltárása folytatódik. Szuggesztív kép fejezi ki kicsinységét: „feltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom”. Szenvedésének nagysága túllép az emberi határokon. A könyörgô azt kéri, amit gyermek vár a felnôttektôl: büntetésével védje meg ôt saját maga ellen forduló, felelôtlen, veszélyes játékaival szemben: Ordíts rám, hogy nem szabad! A monumentális képekben a kozmikussá nagyított bűn és bünhôdés kap részben reális, részben mitológiai megvilágítást. Tudja, hogy felnôtt létére gyermeki léte, ártatlansága bűn, ez az állapot a pokolnál is jobban égeti. Egy még erôsebb érv következik, egy örök jelenű kijelentés az állapotáról: az egyedüllét. A strófa végén újra megjelenik a semmi, de most hiányt kifejezô, tagadó értelemben. Ilyen szerepben utal vissza az elsô strófa semmijére, és így lesz ez a semmi a beszélô sorsának, létének lényege, amitôl meg akar szabadulni. Ezért teremt istent magának. Nem tud beletörôdni abba, hogy semminek se legyen értelme.